A katolikus filozófus: Alasdair MacIntyre halálára

A 96 évesen elhunyt Alasdair MacIntyre korunk egyik legtöbbet idézett és legnagyobb hatású gondolkodója. Széleskörű ismertségét több tényező indokolja: 1. Az általa választott témák, amelyekről magvas tanulmányok, könyvek sorát írta; 2. Érvelési módja, amely az analitikus hagyományhoz kapcsolódott, de körültekintő argumentációi során újra meg újra egészleges szempontokat érvényesített, nem utolsósorban a klasszikus német filozófiából és a kontinentális fenomenológiából merítve; 3. Izgalmas fordulatokkal tarkított életútja, amely a keresztény szocializmustól a marxizmuson át a klasszikus filozófiáig, majd a katolicizmusig vezetett; 4. Felfogásának eklekticizmusa, amely az előbbi feltételek mellett lehetővé tette a legkülönbözőbb tudományterületek képviselőivel folytatott párbeszédét; 5. Önreflexív, korábbi felfogásait újra meg újra kritikusan vizsgáló eljárása; 6. Végül mérlegelő módszertana, amely a legritkábban fordult szembe egy-egy állásponttal, inkább megpróbált közös pontokat találni még akkor is, ha saját felfogását erős kontúrokkal rajzolta körül.  

MacIntyre hitközömbös családból származott, ám eszmélődése idején, az 1940-es évek második felében, a II. világháborút követő légkörben óhatatlanul is belekerült a marxizmus, az exisztencializmus, a teizmus-ateizmus, ill. a kereszténység körül folyó filozófiai-teológiai viták sodrába. Első írásai ezt a sodródást mutatták: a francia exisztencializmusról, a teizmus kérdéseiről publikált, majd korának neves ateista filozófusával, Antony Flew-val közösen szerkesztett és írt kötetet a filozófia teológia körében. A kötetben a korszak ismert filozófusai szerepeltek egy-egy tanulmánnyal, s talán nem véletlen, hogy a harcosan ateista Flew évtizedekkel később Richard Swinburne írásainak hatására elfordult az istentagadó felfogásától. MacIntyre az ateizmust soha nem vállalta fel, noha gyakran mérlegelte a kritikákban felhozott nehézségeket. Ahogyan méltányolta a marxizmus kapitalizmus-kritikáját, sőt Marx teljesítményét is, amelyet még az 1995-ben publikált Marx című cikkében is Hegel után a legjelentősebb elméleti vállalkozásnak tekintett. Ám a marxizmus megannyi belső ellentmondásával szembesülve, valamint a hivatalos marxista államrend kudarcait látva kétkedése a marxizmus szerepében egyre erősödött, míg végül, 

 Ebben az időszakban egyre szorosabb kapcsolatba került az Indiana-beli Notre Dame Egyetem tradicionalista köreivel, majd az egyetemen professzori állást kapott, amelyet élete végéig betöltött. Utolsó előadását 2021-ben tartotta itt I Have Called You Friends címmel, ahol a bevezetőt régi barátja, a 2025 elején elhunyt s ugyancsak konvertita David Solomon mondta.  

Az egyén, a kiscsoport morális kérdései, a vallás társadalmi és egyéni-lelki szerepe, a közösségek szükséges formája egy jól működő társadalomban újra meg újra felbukkantak írásaiban. Elméleti eklekticizmusa megnyilvánult abban, hogy egy-egy kérdés megválaszolásában nagy súlyt helyezett a segédiszciplínák eredményeire, legyenek ezek társadalom- vagy természettudományok, miközben logikus érvelésében tudományelméleti, filozófiaelméleti szempontok kevéssé játszottak szerepet. Ám épp a segédtudományok hangsúlyozása, a körültekintően érvelő-leíró tárgyalásmód tette lehetővé, hogy sokakkal kapcsolatba lépve dialógust folytasson.  

Világfelfogásának változása során megőrizte a részben a marxizmusból kölcsönzött, később klasszikus, Arisztotelészre támaszkodó érveket igénybe vevő, teleologikus felfogását. Akár a kapitalizmus, akár a morál, akár a társadalom intézményei, például az egyetem kerültek vizsgálódásának fókuszába, rákérdezett a célra, amely mindennek távlatot ad. Ha a cél leszűkítő, kisajátító, izoláló és egoisztikus – például a kapitalizmusban –, MacIntyre újra meg újra az ember természetesen adódó célszerűségére utal, amelyet nem írhat felül a kortárs természettudomány véletlenre hivatkozó kozmológiája vagy evolúcióelmélete. 

Visszatérően hangsúlyozza, hogy a kommunista mozgalom közösséget volt képes biztosítani azoknak, akik csatlakoztak hozzá, ám a közösség célja, a politikai-gazdasági hatalom megszerzése nem elégséges az egyén céljának meghatározásához. E felismeréséből már adódik, hogy az egyén célja végeredményben nem lehet más, mint az Istennel való kapcsolat és ennek beteljesülése az üdvösségben, hiszen a napi természeti igények, de még a meggazdagodás és a társadalmi uralom sem képes az egyéni cél maradéktalan betöltésére. A kommunizmus mint történelmi cél eleve utópisztikus színben tűnt fel számára, különösen, amikor felfogta a hivatalosan marxista államok vezető rétegeinek csoportegoizmusát, aminek következményeként látta a Szovjetunió történelmi megsemmisülését.  

MacIntyre híressé vált hasonlatával ma posztapokaliptikus korban élünk, amelyben a korábbi erényfelfogások töredékei állnak csak a rendelkezésünkre, kifejezések, amelyeket nem tudunk értelmezni, fogalmak, amelyek eredetét és összefüggését nem ismerjük. A feladat az, hogy visszatérjünk azon felfogásokhoz, amelyek az erényről való gondolkodást a maga teljességében tartalmazták. Itt MacIntyre nyomatékosan Arisztotelészre hivatkozik. Az erény nyomában az arisztotelészi erényetika nagyszabású újraértelmezése azzal a céllal, hogy megértsük az erény, az erények fontosságát életünkben éppúgy, mint közösségeinkben. Az etikának az erényre kell épülnie mint habitusra, mint spontán érvényesülő, mert mélyen belénk ivódott viselkedésformára, amely értelemmel látja el életünket és cselekvésünket egyénileg éppúgy, mint közösségileg. A mai kor az erények és erénypótlékok barbársága, ahol az erényt szubjektív preferenciaként fogják fel, ám ez a helyzet elfogadhatatlan, 

Ahogyan a sakkban a hozzáértők felismerik és elismerik a kiválóságot, úgy az erények világában is látnunk kell a kiválóságot, amely a jó, a nemes ember belső és külső viselkedését jellemzi. A korszak káoszában egy új Szent Benedekre van szükségünk, aki – miként a Nyugat hajnalán történt – képes arra, hogy hirdesse és gyakorolja a szent élet, a szakrális művelődés és életvilág eszményét.  

MacIntyre etikájának alapvonásai érvényesek gazdagság-, politika- és egyetemfilozófiai nézeteire is. A gazdaság ma a monopolkapitalizmus kisajátító-kizsákmányoló korát éli, amelynek egyetlen célja az önző vagyonfelhalmozás, de valódi, erkölcsi céllal nem rendelkezik. A politikai liberalizmus félrevezető, a tömegek és egyének érdekeit semmibe vevő, elitek hatalmát kiszolgáló manipulációs technikává züllött. Az egyetemek szétforgácsolódnak a szaktudományok sokféleségében, amelyek nem rendelkeznek közös ponttal, az oktatásban és kutatásban nem léteznek érvényes igazságkoncepciók. Ennek leküzdésére csak a klasszikus egyetem egységes struktúrája szolgálhat, 

 Alasdair MacIntyre katolikus filozófus lett. Noha a tomizmust, különösen Aquinói Szent Tamás munkásságát a legmagasabb fokon méltatta, nem esett az egyoldalú realizmus csapdájába. Képes volt kitekinteni más fejleményekre is, mint amilyen a Szent Ágoston-i hagyományhoz tartozó fenomenológia vagy a fenomenológiát a tomizmussal ötvöző irányzat. Ez utóbbi általa körültekintően tanulmányozott szerzője Szent Edith Stein volt. Edith Stein: The Philosophical Background c. könyvében Európa védőszentje tomista realizmusát méltatja, kiegészítve a korai fenomenológiai alapos elemzésével. Felfogja és méltányolja a fenomenológia azon hatását, amely a tomizmust új impulzussal látta el, a lényeg fogalmának kiemelkedő hangsúlyával, s ezzel a tomista hagyományt oly fontos elemmel gazdagította, amely később Szent II. János Pál pápa életművében is érvényesült.  

A most megnevezett könyvben Lukács György is jelentős szerepet játszik: MacIntyre mélyen tanulmányozta a korszakot, a személyt és műveit. Érdeklődését korai marxista tanulmányai már megelőlegezték, de a jelen munkában egészen más a megközelítése. Lukács egyike a „nagy megtérőknek”, akik a 20. sz. elején, Nietzsche megsemmisítő kritikája nyomán személyes odaadással vállaltak fel egy-egy irányzatot. Lukács a szovjet bolsevizmus szolgálatába állt, eltérően azoktól, akik az újraéledő zsidóságot választották (mint Franz Rosenzweig), vagy akik a megalázott Krisztus útjára léptek. MacIntyre itt Adolf Reinach megtérését mutatja be, majd külön fejezetben Edith Stein személyes és filozófiai útját, amely a zsidóságtól a katolikus hitig, végül a mártíromságig vezetett.  

Nem kétséges, hogy MacIntyre igazi megtérésnek ez utóbbi választást tartotta. S az sem, hogy 

 Kortársai közül többen is hasonló úton jártak, például Elizabeth Anscombe, Nicholas Rescher, vagy Michael Dummett. Mellettük, velük lett MacIntyre korunk kiemelkedő katolikus gondolkodója, aki korábbi fejlődésének hozadékát mindvégig megőrizte. Keresztény eszmevilágát akkor sem dobta félre, amikor kritikus marxista lett, akkor sem, amikor az erkölcs kérdéseit kutatva az exisztencialistákkal ügyködött vagy a pszichoanalízist igyekezett felfogásába integrálni. Összefogta korábbi vizsgálódásait, s noha sokakban keltette a követhetetlenség benyomását, mindig talált időt a felfedezett összefüggések kifejtésére.  

Ez a szerpentin-szerű életút markánsan különbözik korunk oly kiválóságainak teljesítményétől, mint Robert Spaemann, Josef Seifert, vagy Jean-Luc Marion. Ám éppen a katolicizmus az a mátrix, amelyben egymástól eltérő, mégis kereszténynek nevezhető filozófiai teljesítmények születnek, amelyek magyar recepciója mind a fordítások és feldolgozások, mind az önálló és nemzetközileg is jegyzett továbbgondolás terén jelentékenynek tekinthető.